Töredékeim

Elég vagyok!

Sokáig nem emeltem fel a fejem. Úgy közlekedtem az utcán, hogy lefelé sütött szemmel néztem az utat amin épp bukdácsoltam. Épp csak annyira emeltem meg a tekintetem olykor, hogy ne menjek neki senkinek, hogy nehogy zavarjak valakit, ne okozhassak gondot. Annyira figyltem, hogy nehogy hozzám érjen valaki. Szerettem volna semmi lenni nagyon sokszor amikor gyermek… Elég vagyok! olvasásának folytatása

Töredékeim

Szia, Anyu! 

Egyszer, az utolsó évben, ami megadatott még nekünk együtt, megkérdezted tőlem, hogy jó anyám voltál-e, elég volt-e amit adni tudtál és halkan még suttogtad – talán kimondani sem akartad -, hogy “megtettem, amit tudtam kicsim, bocsáss meg, ha…” Emlékszel mit csináltam és mondtam neked? Azonnal magamhoz öleltelek, nyugtattalak, hogy te voltál az egyetlen anya, akit valaha akartam, akire valaha szükségem volt és, hogy te vagy a legjobb anya, nekem a legtökéletesebb a világon. Könnyes volt a szemed ahogy ott szorítottalak védelmező ölelésemben, de nem azért, mert meghatott az, amit mondtam neked. Láttam, hogy te úgy érezted nem voltál elég jó. Bármit mondtam igazán nem nyugtatott meg.

Talán méricskélted magad gondolataidban más anyákhoz, lefuttattad a fejedben milyen is szerinted a tökéletes és szenvedtél amiatt, hogy volt idő, amikor nem tudtál mindent megadni nekem gyermekként, s volt, hogy nagyon szűkös volt az élet. De te ezt a “mindent” és az “alapokat” az új tornacipőre, ruhára, nyaralásra vagy épp a vasárnapi rántott húsra értetted. Vagy bármire, ami nem bab, szalonna vagy zsíros kenyér. Arra koncentráltál, hogy egykori szegénységünk miatt emészd magad és szenvedtél a tudattól, hogy szerinted nélkülöznöm kellett. 

Anya! Most átölelnélek újra, finoman, hevesség nélkül. Ma már jobban el tudnám mondani neked, hogy a minden nekem te voltál, amikor kislány voltam. Nem az új tornacipő vagy a felesleges tárgyak. Te! Az ölelésed, a szereteted, az arcod, az engem figyelő tekinteted volt az, ami kellett, a törődésed volt a minden. A közös játékok, séták, beszélgetések, a  nevetős délutánok, amikor piknizőset játszottunk a szoba közepén! Emlékszel? Engem nem zavart, hogy csak zsíros kenyér volt hagymával, élveztem minden percét gyermekkoromnak, amit veled tölthettem. Veled megvolt mindenem, amire valaha szükségem lehetett! Te voltál az egyetlen biztonságom, az otthonom, a családom. Oly sok évig te voltál az egyetlen, aki szeretett. Más helyett is te szerettél, tudom, hogy a szíved szakadt meg sokszor emiatt is, és átkoztad talán a percet, hogy pont azt a férfit szeretted, aki felelőtlen volt és önző, de aztán rám néztél és láttad mi lett végül belőle. Ma már tudom így volt a legjobb nekem. 

Erőssé neveltél, mégis érzékennyé mások és a világ iránt, büszkévé, de nem sznobbá, emberré, nővé, valakivé, aki tisztel, aki kedves, a jóban hisz, segítőkész (najó, van rossz tulajdonságom is, de az már karakter kérdés, nem a nevelésed, így születtem, ez van, azért állítólag egész jófej csajszi lettem szóval juhé, jó munka volt). 

Emlékszel, hányszor mondtam, hogy “köszönöm, hogy vagy nekem”? Vagy írtam le egy-egy levelünk végére? Sosem értetted, furcsa volt neked, hogy megköszöntem időről-időre, mert neked természetes volt, de én mindig ajándéknak éreztelek.

Tudod anyu, te nem csak a legtökéletesebb voltál, ahogy akkor mondtam neked. Te az egyetlen vagy, aki nekem anyukám tudott lenni. Mindig csak rád volt szükségem és pontosan arra, amit adtál nekem. A világ, amit formáltál az életemben, a szabadság, amit adtál és amire tanítottál a legszebb dolog, amit kaphattam az életben.

Furcsa ez, mármint így nélküled, hogy ma már nem ölelhetlek meg. Negédes érzés ahogyan felismerlek a mozdulataiban, egy-egy tekintetemben, a nevetésem hangzásában, okoskodó perceimben vagy amikor heves leszek. Érzem magamban jelenléted. Érted ezt? Amíg éltél fel sem tűnt, hogy ugyanúgy alszom, mint te tetted, abban a furcsa pózban, amiről senki sem értette, hogyan lehet kényelmes, sem az, hogy pont úgy mozdul a kezem vagy húzódik nevetésre a szám mint neked.

Igen… Hiányzol. Mindig. Nagyon. 

Tudod, a boldogság íze is más. Mindig van benne egy könnycsepp nélküled. Itt valahol mélyen bennem, a legboldogabb perceimben, sebesen átfut, hogy mit mondanál, hogy örülnél, mennyire csillogna a szemed. Ez a nap pedig… Mindenhol már két hete csak azt látom Anyák napja, Anyák napja, Anyák napja! Nem irigy vagyok, hogy más most az anyukájához rohan míg én csak egy levelet írhatok és helyetted küldhetem ki ‘csak úgy’ a világba. Nem mások boldogsága fáj, csak az, hogy én már nem szállok repülőre, nem érek oda ebédre, nem vársz a kedvenc fogásaim egyikével, nem örülsz nekem, az ölelésemnek,  a virágcsokornak, az ajándéknak, nem nevetünk, nem töltjük együtt ezt a vasárnapot, csak mi ketten, nem bújunk el a világtól, és nézzük újra gyerekkorom kedvenc filmjeit, nem fogod meg a kezem többé az érzékeny vagy izgulós perceknél amiket százszor láttunk már, és nem takarsz be, ha véletlenül elalszom a kanapén. Nem simogatod meg az arcom és nem adsz puszit a homlokomra, mint annyiszor tetted. Csak egy dolog nem változott, ugye tudod anyu…

Szeretlek. 

Ildikó

Illetlen · Töredékeim

Elég.

Néha valahogy nehézzé válik. Néha elég az emberekből, az utca zajából, a rohanó autósokból, a tolakodó emberekből, az online térből, a sok agresszív megnyilvánulásból, az ellenségeskedésből, a gyűlöletből amit szórnak szét olyan nagyon sokan, akár ok nélkül is, csak mert a másik ember egy másik ember. Elég a nagy információ áradatból, nem akarom reális időben… Elég. olvasásának folytatása

Sorsok(k) · Sorsokk

A férfiak nem sírnak!

Pedig de. Én láttam, éreztem, negszenvedtem. Nem a manipulatív nárcisztikus könnyekről beszélek, melyeknek céljaik vannak, hanem az igazi és emberi férfi könnyekről. Láttam nagyapámat zokogni ahogy gyermekeit temette el, és láttam minden alkalommal, amikor tőlem búcsúzott, amikor mennem kellett. Láttam annak a férfinak a könnyeit akinek a szívét hosszú évekkel ezelőtt összetörtem és láttam Krisztián… A férfiak nem sírnak! olvasásának folytatása

Tehetségek

A nő, aki megtöri a csendet

Van egy nő a blogszférában, aki különleges tehetséggel bír. Dorina egyedi racionalizmussal ábrázolja társadalmunk és életünk legprivátabb démonjait; a nárcisztikus pszichopatákat. Írásai az első pillanattól mély benyomást tettek rám. Nem csupán a téma, amivel blogján foglalkozik, de a soraiból átszürődő ember fogott meg. Ő egy nő, aki akkor sem volt áldozat, amikor az volt, talán… A nő, aki megtöri a csendet olvasásának folytatása

Gondolkodó · Ti írtátok

A nagybetűs szerelemről kisbetűkkel

Nem szeretek úgy írni, hogy kell. Mert elvárják, mert szokás, vagy mert ma minden magára adó blogger klaviatúrát ragad és elmélkedik kettőt vagy hármat a szerelemről. Nem érdekelnek a klisék és a mézes-mázas okoskodások. Ahogy maga a Valentin-nap sem érdekel különösebben. Lábrázást kapok a sablonoktól és a mutogassuk a nagybetűs érzéseinket dologtól. De azért engem… A nagybetűs szerelemről kisbetűkkel olvasásának folytatása

Sorsokk · Töredékeim

Amikor még kislány voltam…

Amikor még kislány voltam minden szebb volt. Emlékszem az iskolából hazaérve minden nap előre elkészített ebéd várt, majd jött a gimis szomszéd lány, aki vigyázott rám és segített tanulni is. Felnéztem rá, mert annyi mindent tudott és mindig kedves volt velem. Nem érezte nyűgnek, hogy vagyok. Anya délután hazaért öt körül, és leültünk beszélgetni vagy… Amikor még kislány voltam… olvasásának folytatása